A tízéves Melanie egy apró cellában él. Minden reggel katonák verik fel kiabálva és az ajtaján dörömbölve, majd bejönnek, szó nélkül fegyvert szegeznek rá, leszíjazzák egy kerekesszékbe, és begörgetik egy osztályterembe, ahol más, szintén lekötözött gyerekek társaságában tanul a világról. Melanie számára a sivár, monoton ismétlődő napok egyetlen örömét a nagyon kedves tanárnője, Miss Justineau jelenti. Aztán egyszer leomlanak a falak, a helyet, amely, mint kiderül, egy katonai bázis, vérengző vademberek lepik el, és Melanie, Miss Justineau, egy tudós meg három katona kénytelen kimenekülni a veszélyekkel teli külvilágba - amelyet Melanie soha nem látott, vagy ha valaha látta is, már rég elfelejtette.

A zombifilmeknél kevés elhasználtabb alműfaj létezik manapság, ami abból is látszik, hogy – mivel a népszerűségük mégis töretlen – mindenki kétségbeesetten keres valami új elmesélési módot, valami új csavart, valamit, amivel száz meg száz élőhalott-horror után is meg tudja lepni a nézőket. Mike Carey megtalálta: 2014-es könyve, a nálunk idén megjelent Kiéhezettek(The Girl with All the Gifts) egy különleges kislány szemén keresztül mutatja be a zombiapokalipszist, amelyet egy agresszív gombafertőzés idéz elő (a fertőzöttek leginkább a 28 nappal később majdnem-zombijaira rímelnek). Bár a narratíva jól kijárt, sőt kikoptatott utat követ – a túlélő főszereplőknek el kell jutniuk A pontból B pontba –, Carey a karakterekre, a köztük lévő dinamikára és a kislány mibenlétére helyezi a hangsúlyt, így az eredmény egy intelligens, izgalmas, fordulatos, sőt bizonyos szempontból eredeti, legjobb pillanataiban pedig egyenesen sokkoló erejű könyv. 

És mivel a filmadaptáció forgatókönyvet maga Carey írta, szinte egy az egyben adja vissza az eredetit, annak minden erényével együtt (a legnagyobb különbség a „guberálók” hiánya).

A Kiéhezettek történetének kiindulási pontja (és aki nem akarja, hogy lelőjem az első csavart - noha tényleg kiindulási pont, és nagyjából negyed óra után előkerül, meg persze az előzetesekben is benne volt - az ugorja át a bekezdést), hogy Melanie maga is fertőzött, csak a katonai kutatóbázison fogva tartott többi gyerekkel együtt speciális eset, ugyanis megőrizte intelligenciáját és teljes emberi mivoltát. Ha azonban nyálat vagy vért szagol, ideiglenesen ő is ugyanolyan őrjöngő zombivá változik, mint szabadon kószáló, agyatlan társai. 

Carey világépítése példás: története kicsiből (szó szerint egy pár négyzetméteres cellából) nyílik ki egyre nagyobbá, hogy aztán a maga módján egészen monumentálissá váljon, miközben végig tele van apró, de jelentőségteljes ötletekkel; és ha némelyik útközben ad hocnak tűnik is, a végére mindegyik gyönyörűen összeáll egy nagy, kerek, ritkamód katartikus egésszé. 

A befejezés az a fajta, amelyet nehéz érzelmileg hová tenni (a könyv ismerőinek megnyugtatásul mondom: semmit sem változtattak rajta), és jó esély van rá, hogy napokkal később is rágódni fogsz gyakorlati, morális és karakteraspektusain. Meg mondjuk azon, hogy egy adag meghökkentően frappáns, száraz humor mennyire fel tud dobni egy amúgy agyvérzés-komolyságú filmet. Vagy akár azon, mennyire nincs feltétlen szükség még egy mainstream műfaji filmben sem arra, hogy a világrengető események százmilliós parasztvakítással robbanjanak az arcodba. (Sőt, a kis költségvetés egyenesen hasznára válik a filmnek, földhözragadtabb, valóságszagúbb tőle.)

A Kiéhezettek, bár Gemma Arterton (a kedves tanárnő), Glenn Close (a jéghideg tudós) és Paddy Considine (a metodikus katona) mind kifogástalanul játszanak, egyértelműen az egyszerre elbűvölő és ijesztő Melanie és az őt fantasztikusan alakító Sennia Nanua show-ja. Ez a kiscsaj olyan természetesen adja el a világot és nem utolsósorban önmagát megismerő, és az új tapasztalatoknak megfelelően, hitelesen változó karaktert, hogy veterán színészóriások is szégyenkezés nélkül borulhatnak a lába elé. Apropó, természetesség: Carey és az elsőfilmes Colm McCarthy (ő rendezte a Peaky Blinders második évadát) talán legfőbb erénye, hogy az amúgy igencsak provokatív sztori témáit, dilemmáit nem hogy nem rágja szájba, de általában még csak meg sem nevezi. Ezeket magadnak kell felfedezned a kemény karakterkonfliktusok, a lőporfüstös-vérgőzös menekülések és az általában rövid, de intenzív és feszült zombicsörték közepette. 

Bár kategóriáján belül idén egyik csalódás éri a másikat, azért így is szép teljesítmény egy kis brit sci-fi-horrortól, hogy elmondhatjuk róla: az egyik legjobb műfaji film, amelyet idén moziban láthatsz.